Ásványvíz-túra

Rajz

     Két korai rajzot találtam. Amit most is kilátok belőle az az, hogy nem remekmű, ám szeretettel rajzoltam. Van amit fejlődni. Valószínű, hogy a testtartásokat tanultuk.
Verestóy Árpád egykori igazgató, és tanár úr kedvenc módszere volt a kroki, nagyon jó, amelynek lényege a három perc alatt egy vonallal ábrázolni a mozgást, és jellegzetes formát. Nagyon szép dolgok jöttek ki.
     Sorra ültünk modellt torna ruhában, hogy emberi alakot tanuljunk rajzolni. Egy alkalommal szépen rárajzolta a javítást a lapomra, és látszott a különbség.
Na, egy ilyen alkalommal mondta nekem, hogy nagy fejem van, a férjem olyan ember lesz, akivel sokat tudok beszélgetni.
Mondjuk, már megértettem az apakép lényegét, milyen nagy támogatottság érzés, ha valaki büszke rád.
Nem felejtem, hogy Verestóy tanár úr készítette az első domborművet az odaillő helyre városunkban, azaz a Sportcsarnok háromszögletű homlokzatára.
     Újra felnéztem Mátéffy Béla tanár, csillagász emléktáblájára minap a fák árnyékában, aki a város díszpolgára, és a csillagokról tartott rövid előadása jutott eszembe, amelyet úgy mesélt, hogy Isten jelenléte szinte érezhető volt. Talán csak helyettesített néha. Hol vannak a nagy példaképek, a karakteres emberek, akik bizonyosságot adnak a jóról, a szépről.
Vagy mi vagyunk azok?
     Megvallom, hogy nem minden művészt értek.
     Távol állok a tökéletestől, de az élet titka a szeretet, legfőképp a helyes szeretet.

Séta és igéret

 Csillagvirág

                                         

Mindig szerettem az esőt

            Ignác elvitte a szilvafát – Felhő gondolatnak nevezem. Örök boldogság legyen osztályrésze. Nála felhőtlen élhettem, az öltözék, a bejutás, a teljes elfogadás reményében. Szt Ferenc által.

Csodamód nem akartam kimenni falura napjainkban.

Egy szép nap kimentem mégis.

Volt a kerítéshez közel egy szilvafa. Azt mondta nem is olyan régen Ignác nagybátya, hogy kivágja. Akkor arra gondoltam, hogy biztosan azért, mert csak azért mennek ki látogatni a szegény városiak, szilvát hozni, és esetleg sérelmezi ezt. Valami, amit itt remélt nem talált meg szeretett bátya. Az elismerés, az öregkori tisztelet, a gyerekkor szép reménye.

Nagyon szép napokról mesélt anya, még az én gyerekkorom tisztelete is bele fonódott. 

Egy tisztelettel hallgató gyerek képe van előttem, aki szólni nem mer, mert tiszteletre érdemes Pista, aki már boldog lehet(ne) a mennyben, szárítgatta kapcáit a lobogó tűz otthonos melegében. Csak a gyermek szíve tudja látni őszintén ezt, sőt, nem vicc, de volt ez olyan szegény, emberként tiszteletreméltó, mint nyakában a barna daróc.

Végül is nekem így mutatkozott be a szerzetes rend. :-)

Mondhatnám, hogy a kármeliták, és a jezsuiták.

Pedig sokat dolgoztak hidegben, fát hordtak, majd Ignácka épített távolban, épített itthon, a házat is, az otthonit, a gyárat, ahol dolgozok évek óta, ahol valamikor sima virágtalan rét terült el hazafele menetünkben, amelyik nap azt a finom csülköt olyan szépen letisztította, hogy mi is megkívántuk ezt a mennyei ételt Ignác nagybátyától. Ez a jezsuita csendes rend, a halk, de erős, szívós emberé, aki érzékeny, értékes.Galati-on volt katona.

Majd gyalog lábon nagy bizalommal elindultunk vakációra, biztos értett a gyerekek neveléséhez. Én nem merném megtenni, de ez egy viszonyítás, ennyit Tőle is elvártak biztosan. Egy téglaházba mentünk be a falu elején, hogy még bírjuk hazáig egy pohár vízzel üdülve.

            Jó szomszédokat kapott, Isten jó embereket, pásztor embereket adott élete utolsó éveiben. Nem egy babonás embernép.

Túl későn értettem meg őket, nagy hiányaikat, mennyire asszonyi kézre szorultak, ahogy egy nő tud rendet tenni, csinosítani szegény vén legények között, akik csak dolgozni tudtak, sajnos ingyen is. Nem volt, aki megtanítsa, hogy ha jóhiszemből ebéddel kínálnak, akkor azt kötelesség és illendő munkád jutalmául elfogadni. Túl későn ismertelek meg, Istenem.

Előbb néhány év szegénysége ágyban, amikor anya ápolta, segítette, én meg nem nőttem fel a feladatra. A skapulárés.

De mégis. Mint a folt a hiányon pár szép évet ajándékozhattunk még kölcsönösségben. Ez a jezsuitáké.

            Hát elment a szilvafa a mennybe. Ezen nagyon elszomorodtam, mert olvasni akartam a szeretet jeleiből.

Anya, mint egykori gyerek, aki korán dologba állt, és cukorkát vitt hazamenetelkor testvéreinek, kivágatta.
Na, ebből lett hű, hó.