Pista volt, aki a kakasnak borsot adott. Nem volt tévé, valamivel szórakozni kezdett. Egy idő után szökött
neki a ház kék falának szegény kakas. Káprázott a szeme, nem tudom miért, de féltünk tőle. Alig jutottunk
el a kaputól a verandáig, akkor még a régi, kis fatornácos, kék házban. Néhanap magunkra hagyatva a testvéremmel a virágos
tornácon találtunk egy furatot. Ott kukucsáltunk le. Ha láttuk a kakast, nagy
boldogan leköpködtünk, és kacagtuk, hogy most nem lát.
Pista nagybátya
énekelte a kórusban Húsvétban Jézus szerepét. A régi időben. A mindig kicsit
bolondozó, vidámító, küzdően hálás lelkület. A szeme műtét miatt igen
jellegzetes, a bal. No most melyik is?
A citera volt az
ő eszköze. Már a mennyben pengeti. Már a ház előtt álló fekete eperfa is odaát
díszíti a szép Mennyet.
Igen különös
erőssége volt, hogy nagykanállal tudta enni a zsír, vagy olajas ételt. Milyen
hiány lehet a szervezetében – gondoltam e különösség láttán? Egyedi. A teve megy át így a sivatagon, púpjában a felhalmozott zsírral, vízzel .
A bordó – ciklamen színes ceruzája a tulipános
rajzaival énekes füzetében a legjellegzetesebb, a szivárványszínű után, ami egy
kincs.
Egyszer
mama igen megdorgálni akarta a testvérem, mi mindig kacagtuk, pedig de igaza
lehetet. A csűr előtti ganédomb körül szaladgáltak körbe-körbe, a pallónál
mindig lassítva, majd körbe. Még a fakanál is mamánál.
Az én hites
nagymamám, egyenes beszédű, akinek igen az igen, és nem a nem. A tévé nem. .. :-). Hopsz!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése