Láttam a tágra nyitott szemét. A csomagommal mentem, költöztem át, lehaladva a lépcsőn.
Reggel az Énekekről olvastam, fiatal
lányok sürögtek. Egyikük filigrán,
fegyelmezett, délután várta a családja. Korábbi generáció vagyok, sarjadt abból
ennyi jó?
A mintás csizmák,
kedvezményes árban ezek tiszta, édes, olcsó, igen tetszett a szolgálatos nőkön.
Amikor azonban rózsaszín köpenyben jött be a fiatal szolgálatos, valami abszurd
érzésem lett, hogy valami nincs helyén. Következőre pirosban jött, szóvá is
tettem. Majd csomagolnom kellett. Ez volt a színterápia – tudtam meg később.
Elgondolkodtam, van nekem ellenségem?
Aki nagyon, de nagyon nem szeret?
Ha láttad volna a szemeket, olyan
mint az összeszorított fogak küzdelme. Jó, hogy utolsó értelmemmel valakinek
megbocsájtottam. … A lánya küzdött értem
… Majd nem értettem az összefüggéseket, a fárasztó téblábolás után mégis remény
volt a kilátástalan reményben, de akkor
már állva és várva az ajtó előtt: válaszoltam a kérdésre, hogy inkább a Kórház,
emlékszek vissza. Küzdened kell! –ez volt a megfogalmazhatatlan üzenet.
Láttam a fiatal szolgálatos édesanya
szemeit. Hogy egy élet elhalad, és megmenekül-e? –ezt tükrözte. Ezt később
értettem meg, nagyszerű emberek.
Hogy néhány éve eltörött a csuklóm
és jó erős injekciót kaptam ide, most meg a pillangóval vacakoltak ugyanott,
mert nem volt vénám.
Egy dolgot sajnáltam nagyon. Hogy
amikor a Kórház előtt álltam és maszk nélkül szerettem volna látni
megmentőimet, nem ugorhattam a nyakába, hogy megmentette az életem. Nagyon jó
lenne, ha érdemszerző lehetne.
Majd még voltak megmagyarázhatatlan
csendes csodák.
De ezeket nem lehet irigyelni.