Jelenlét

A Polin, ahol elhaladtam időnként, teljesen jeltelen létezett az Ortopédia. Most megláttam mekkora életmentő műhely. Többen voltunk. Egy bicikliző fiú gipszelt bal lábbal egy kedves, fiatalos hölggyel, én törött csuklóval voltam ott. Ebben a tisztelettljes gipszekkel tarkított várakozásban volt egy vigasztaló jelenlét.

           Reggeliben egy egyszerű, gömbölyű arcvonású nő jött két kisgyerekkel. Karján a kislány, bal kezét egy mongol, ázsiai szemvágású kisfiú fogta. A gyermeken rongyolódott, koszolódott kötés a bal kezén. Lábán szanda, zokni nem volt, de fegyelmezett, egyébként erős kisfiúnak látszott, nagy türelemmel. A nő kezében kis tasakban étel: narancssárga paradicsom. Elég hüvős reggel volt. A kisleányka gömbölyű, csurdé lábai, anyukához való odahajolása bájjal teli, – a váll azért van, hogy odahajtsa kedves fejét a gyerek. Óvlak és óvj.  A kislány haja hátul, körbe fonva vékony fonat, piros masni, leheletnyi pillanat. 

Egy ősi pillanat – őskép. Belső öröm, egy tiszta vizű forrás, amelyen megcsillan a nap, se fény, se világos, egy erő. Az emberekre ránéző lányka – kicsi gyerek olyan örömmel mosolygott egy-egy arcra, aki ott volt, mint létező erő, öröm. Amit csak a természet rejtett ereje formál. Hosszú idő után testvére ujjaival játszani kezdett, mint aki jelen lett itt. Ez elment vadászni, ez meglőtte, hazavitte, ez megsütötte, ez mind megette, s ennek nem maradt semmi, azért ilyen kicsike - indult szóra bennem a gyerekmondóka.

Végtelen kedvességgel hajolt anyukájához. Rájöttem később, mert kérdés volt ez, hogy azt a megnevezhetetlen mosolyát: a környezetéből tanulta. Minden gyerek másol valahonnan, a városi kisgyerek arca kérdő, gondolkodó.  Ez a kislány olyan, mint aki látta az erdő hűvösét, a napsugár járását, látta a csendet … , a „ mozdulatlan Mozgatót.”  Eszembe jutott róluk MÁRIA, az édesanya, aki néha ölbevett más kisgyereket, kislányt is; és az ő legszeretettebb Fiát is, mint kisgyereket más is felkapta és mosolygott, nevetett neki. Hogy öröm a találkozás rövid, csendes napja.

Az édesanyának jól esett, hogy kisgyereke kedves egy néninek. De nem volt abban semmi kérés, kihasználás a pillanat alkalmatosságában. Nagyon sok alázat volt benne.
Később egy alacsony fotelre ült. Két szálfatermetű, egyenes testtartású, a roma kultúrkör két fiatal asszonya jött be az ajtón levasalt ráncú, hosszu, színes szoknya, fehér ingben. Gyönyörű jelenség, felemelő.

A fiatal anya utánuk fordította fejét, ahogy elkanyarodtak, ültében.  Éppen ahogy én is néha, az örök nő, aki szépet lát, aki fegyelemre nem szokott még, hogy uralja tekintetét. Nem volt határ köztünk, rang, cím, állapot.

Az örök nő fordult e szép után. Ami nekem nincs, hiány. Felemelve a tekintetet egy remény, egy út. Egy meghívás.