Számomra
a Covid az agyonhajszoltság betegsége volt. Mindenben jeleskedni: tiszta öltözet, tiszta lak, anyát
látogatni vasárnaponként, vagy kéthetente egy kis családi légkörre beülni. A
bevásárlás és hátizsákkal egy-két kilométert lejárni a munkába, majd a Supermarketbe,
onnan haza. Este 6 órakor ebédelhettem.
Kissé összeszedve magam a vasárnapi
séta, mise, néha egy-egy névnap, egy ünnep. Felszíni takarítás, sietés,
megfelelés, jeleskedés.
Egyik
délután hazafele menet a friss levegőn -
a sétányon beszippantva hol a tavaszi, a nyári, a tél frissességét, bámulva a Küküllő
vízfolyását, színeit elemezve a zöld, a barna, majd ezüstösen a naplementében, a
gazdag őszi lombokba burkolózva gondolataimmal
- szóval ez egy tavasz volt
tavaly épp. A ráadás.
Az útba eső talponállónál meleg
ételt készítettek, s arra gondoltam, hogy jó lesz itt elfogyasztani egy gyors
ebédet csirke kisült mindennel. Minthogy
a kantin zárva volt.
- Kethupot kér? – Mindent kérek szépen,
csípőset nem! Papirszalvetával
kulturálttá varázsoltam meghitt ebédem asztalkáját a szabadság délutáni fáradt
boldogságával. Jött egy autó kiszállt a
hölgy, gyorsebédet vásárolt és elhajtott.
Jött újra egy autó, parkolt és
emlékezetembe idézte egy itt parkoló autót két fiatallal, akik nemhogy elzárták
a lejáratot, hanem hátra is tolattak, amikor odaértem. Még keresztanya is
eszembe jutott, akit nemrég próbáltam
elérni telefonon. Kevéssel a néhai látogatás
előtt egy teraszt láttam álmomban, és meglepetés szerűen ez épp a keresztmamáé
volt, pedig nem szoktam kitekintgetni itt. Már voltak próbák, macerák.
Majd mintha lassítva az idősebb férfi kilépett az autóból, vásárolt és
a mögöttem lévő asztalhoz ment. Hirtelen
mintha szél támadna, erős mozdulást érzékeltem, és amire hátra fordultam dőlt
az asztal, dőlt az ember, simán zuhant minden. Kijött a mentőszolgálat, majd a bácsi kezdett eszmélődni, felült, szemüvege kissé eltörött, de javult az
állapota. Leesett a vércukorszintje. A talponálló alkalmazottai vizet hoztak,
segítettek, a mentős emberek szilárd talpon maradása is példás volt.
Kik is a hétköznapok hősei? Haza indultam,.
Várakozok
az ajtó előtt. Fegyelem. Várakozás. Bevesznek, átvizsgálnak, rögzítik, papírok.
A mintás hálóing a kedvenc népi virágokkal szinte a macim. Nagyon szeretem. Mióta nem varrtam népi virágos inget – gondolom el. A széklethez kitett benti alkalmatosság rögvest fegyelemre int, és a lélegeztető pedig pihenést, gondviselést ígér.
Vigyáznak rám!
Az ajtót csendben csukják, a beszéd értelmes, rövid. Virrasztanak. Figyelnek. Pontos időben gyógyszer, reggeli, ebéd, vacsora. Pontos mérések, B vitamin adagolás. Vigyáznak, őriznek. Alig egy-két asszisztens mutat kevés fáradtságot. Pedig nem lehet könnyű a meleg védőruhában. Illendő beszéd, szép beszéd – mintha csak a befizetett járulék pazar hálája, nyári osztrák kirándulásai, vagy görög tengerpartjai lennének. Tágas kilátással, ellátás, étel, kiszolgálás, rend. Épp csak ez a Kórházban van. Álmaim nyaralása beérkezik.
Az injekció néhai fájdalma eszembe juttatta a szülő nőket. Ez is az élet tapasztalata, feladata, megismerése.
Pihenni
kellett volna, aludni, sokat aludni. Áttörölni ecetes ronggyal a konyhai
szekrényeket. Minthogy a felerősödés után hála Istennek ez sikerült!
Hőseim lettek! Hiába,
vannak rendes emberek , miért csak ilyenkor észlelem?