Ki kell szellőztessem a fejem. Utazok. Így
esett, hogy legközelebbi utam télbe torkollott. Ráérős, déli utazás.
Benéztem a gyorsétterembe, ahol a
kisgyerekes anyuka a családdal, a barátját vendégül látó fiatalember, a biztonsági itt volt vasárnapi meleg ebédre. Igazán kíváncsian néztem mi lehet az az üdítő ami annyira
megnyugtatta a kisgyereket, amiről előtte biztosan tudta, hogy neki az kell.
Az a hideg gyalogos út, mint
Reményik Sándor írja a Zöld csillagok versben, mennyire szeretem. Mennyire
megfelel belső állapotomnak. Hideg, csend, zimankó, gyaloglás, jó cipő.
Legalább nem takarítok. Ám de egy idegen nénivel is szót váltottam, havat
lapátolt a kapunál. Amint érkeznék meg a tetőn, szép ívű szárnyalásra lettem
figyelmes, mint a gondolat szabadsága.
A boltban jó ráérősen körül
néztem, volt Péter a kőszikla dvd, megforgattam kezemben a pasztástollat, végül
könyvjelzőket vettem . Hallhattam nehézkesen humoros napját az eladó nőnek, s
gondoltam én is így vagyok, majd emlékezni fogok.
Szabad út volt a forráshoz, hideg, edző levegő, tél.
Egy ember vizet töltött, majd illendően köszönve elment. –
Viszontlátásra –mondja. – Minden jót – válaszolom. Friss kenyér egy kapuban, s
könyebben vettem a levegőt a szemem sarkából döntögetve, hogy mégis káposztában
sült kenyeret kellene áruljak, s akkor fél lábbal a mennyben lennék.
Végül aztán visszamenve a kis bolthoz, mint kisgyerek kukucskáltam befele, drukkban a hangulatos, átlátható üveg ablakon. A csepegő csatorna tiszta vizét, az egyetlen igaz barát (itt nézz fel az égre), igaz veled örvendezőt markommal kifogva, haza vinni akarva vidámságát, eltökéltem, hogy nem minden madárnak hiszek ezentúl én se.
Mire vissza induláskor meleg fény gyúlt a kora esti órában,
és egy szórólapot kérhettem haza útra.
A város
nagyon szép volt. Hát végül nem sikerül találkozni kedves ott lakókkal, mert
nem tudtam bejelentkezni, de eldönteni se azt, hogy kit látogassak ebben a
rövid időben.
A telefonba kedves hang szólalt, ez megnyugtatott és igazi
szép kidíszített arculatát mutatta a térnek, ahol Márton Áron szobra szokott
állni. A fényeket néztem és boldogan értem vissza a buszmegállóba.
Csápocskáim jeleztek, de fáradt
én bevállaltam. Hogy hamarabb indulok haza.
Érdekes élmény a kinti útra induló fiatalemberek bátor hangja, akiket
útközben vettek fel, a sokféle utazó.
Szentegyháza előtti útvonalon a busz leállt, félóra
várakozás a sötét, hideg estében. Szépen cirázott busz közelített. Megállt
három percre, és tovább ment, otthagyva az udvarhelyig utazó hölgyeményeket.
Engem is.
Az esti komor hangulatban, a csillagos eget bámulva éreztem,
hogy nem tudnám mennyire tiszta, szép az esti égbolt, ha nem lenne ez a kis kellemetlenség.
Giussani sorai eszembe jutottak, amikor arról beszél, hogy Ábrahám felnézett a
csillagos égre, és így volt képes hinni.
Nagyon érdekes volt az impozáns, Szentegyháza irányából jövő
busz, amint megfordul, amint az utánfutót a csomagokat hátra eregetik, majd a
szebb busz elé húz. A sofőr, az öltözete, mintha minden külföldi érkezésről
beszélne, impozáns.
A székre telepedés előtt gyorsa n keresztet rajzolok. A
kedves, közvetlenül beszélgető nő mellettem foglal helyet, tőle tudom, hogy a
két visszahúzó döccenés előtt egy szép őz szaladt át a busz előtt, de
megmenekült, ahogy mondja, és én inkább hiszem, mert keresztet rajzolni adatott
induláskor.
A
Kaufflandnál leszálltam, kissé rosszul éreztem magam, ebből tudom, hogy
öregedek, jó, hogy ezután jönnek ki templomból, tehát egyáltalán nem lehet késő
este.
Azok a szép
túra utak ezen az útvonalon, mennyire békéssé tette egykor a tájat. Ma is olyan lehet. Ez volt az a szép csillagos ég?