Szőke szénát kerülgetek.
A nyári melegben alszanak a
fűvek, magasra emelt fővel álmodnak a virágok. Leheletük a gyógynövények édes illata. Párás, nedves
melegben érnek meg, hogy kasza alá kerülve finom, édes ropi száradjon ki a
marháknak. Idő kell, amíg a fűből tej lesz.
Idehaza
az esti hűvösre várok. Egy kutya sírja el, vakkantja fájdalmát az alkonyatban.
Meghökkenek. A hűség sírta el magát. Elcsendesedik, ima halszik a szív
csendjében, kérésében.
A tegnap az esős bokorról
vízcseppes, zöld leveles virágot vágtam. A fehér virágszirmon fekete, puha élet
pihen. Világosságra vágyik. Lepallom a vizes fűre, a virág egy szirmát
elengedi, aláhull puhán. Megköszönte – gondolom. Tűrve várt idáig, csendesen.
Vékony lábain
egymásra kapaszkodva két pók elhagyja nedves életterét, kisétál a fürdőn át, a
konyhába, és remélem tovasétál a szellőztetőn át. Melegben előjönnek a pókok,
hidegben elhózódnak – gondolom. Jelei egy-egy felcsendülő gondolatnak, a
természet lépcsőfokai. Az élet fel-feltűnő, természetes jelei emlékeztetnek:
Szegénység úrnő – szent Ferenc úrhölgyére.
Éjjel
zizegve, zúgva hangosodik, halkul egy szúnyog. Utána legyintek, elkapnám. Végül
amint éppen lecsapom, jól pofon legyintem magam.
Megjött a nyár.
