A politúrozott, hajlított,
sötétbarna szekrény oldalánál a festmények felett hosszú időn át csomagolva egy
szép, hosszú, vékony szárú csizma várakozott. Ajándék lett volna, leárazott,
ámde márkás boltból. Cipzáras, fűzős, szép sarkú. Senkinek nem volt ajánlható, mégis
újra elterveződött értékesítése. Egy szerencsés véletlen folytán kipattant a
szikra: le kell vágatni háromnegyedesre, száras cipőnek. Így lett egyik
legszebb cipőm születése.
Egy nap nagy
útra szántam magam a cipővel, elindultam a nagy Városba, hogy ismeretet
szerezzek, kikupálódjak. A legszebb barna kabátban mentem, mégis nem voltam az
az illatos, friss, ahogy megálmodtam, hogyha már ez áldozathozatalba kerül
nekem, kiszámítani a buszok -, a gyalogjárást, és beosztani az adok – hozok
egyensúlyát.
Nagyon kis teremben léptem be, és
teljesen meglepődtem, hogy ilyen csöpp eseményen ilyen tekintélyes uras-ember is
szolgál, mint a házigazda-forma. De hát a munka, az kötelesség. A szűk terem
rendesből is kicsi volt, a díszlet a kancsóval a terem elején érdekes.
Elhelyezkedtem meglepetésem szűk helyén, nem mondom a cipőm örvendezett, ám
nagyon-nagy gondolatba merültem el, miközben az érkező egyik-másik hallgató
sokkal kedvesebb köszönését az enyéménél figyeltem, aki talán biccentettem.
Az volt a nagy gondom, hogy az én
kabátomnak van-e konyhaszaga – rántott húsi, vagy nem? Pedig az ünneplő kabátom
volt. Egyik előadás követte a gondosan összefoglalt másikat, érdekes bemutató
is volt, és az egyszerű előadás után rájöttem, hogy valószínű. Mármint hogy az
én kabátom a nyitott konyhaajtón át bevehette a rántott húsi illatát. A szép
cipőm nem örvendett ennek, mert még a közös ebédre is feliratkoztam, hogy
amolyan Nagyné legyek.
Az
ebédet feszülten fogyasztottam, lehet, hogy így is kell, felszabadult társalgásnak
nem mondanám a szépen terített asztal, a szép ételek elfogyasztása körüli
társalgást, ahol egy bekezdő kérdés után váratlanul el is fordultak. Erre
mondják, hogy figyelmesebb lehettem volna.
De
volt itt egy szép forrás, tiszta vizű, gyógyító forrás a zöld fák között, és
elindultam felüdítődni pár perc alatt, hogy mégis haszonnal térjek majd haza. A
forrásnál, ahogy az van, néhány ember palackot töltött. Semmi jele nem volt, nem érzékeltem, hogy a
kis, fűzős cipőm megviccel. A sarka a legkisebb, enyhén saras bemélyedésre
lépve: Huppsz, megcsúszott és én a hátsó felemre huppantam. Ekkorra éppen
mindenből elegem lett. A fehér blúz és a kabát is kissé földes lett. A stressz rögtön
elszállt, én meg teljesen magam lettem. De az a kedvesség, ahogy az emberek
segíteni akartak, megérte. Ritkán mondanak jó szót, de valóban jól esett a
segítő szó.
Ekkor jött egy fordulat, hogy a
sok előkelőség, okosságot én most egyenes beszédre váltom.
Így volt egy szép est, így
lehetett, hogy egy szebb belsőt nyertem.
A végső valóság bekebelezettjei
vagyunk. Ez a helyzet is meg van váltva, Isten évmilliárdokra váltotta meg a
világot, nem öt millióba került – hangzik bennem egy szép – rövid nap margójára
most, amely után nagyon sok küzdelmes nap következett.
Ez
volt egy szép, a fűzős szárú cipőm útja, története, ki tudja ki készítette
ekkora szeretettel, fáradozással, hogy én azt annyira kedveltem. Ki és miről
álmodott, hogy az azóta lejárt cipőcske ennyi fáradozással, gonddal szép útra
is elvitt engem és tréfájával az igazság mellett való kiállásra sarkalt?
A
hivatás – művészet.