Valaha régen volt egy megerősített kővár, az erdők
oltalmában. Itt lakott a hétfejű sárkány, de este amikor pihenőre tért, egy szép
ifjú aludt a párnán. Sokan jöttek csodájára ennek a helynek, legyőzni az átkot.
Valaha hajdanán élt
egy özvegy is. A nagyobb fia megnősült,
így az özvegy asszony egyetlen hajadon lányával élt. Szép is volt a lány,
vidám, intelligens. Immár egy nap eljegyezte egy ifjú herceg. Szülei egy más
királyság uradalmában kedveskedtek életük öreg napjaiban. Az ifjú, egy erdők
mélyén dolgozó, egyetlen faragó ember szívében lévén helye, segített is az
öregnek, ameddiglen is elindult volna öreg szüleihez egy másik ország, másik
királyságába. Addiglan is hideg falu szobácskájában hajtotta álomra fejét,
szépet álmodva jövendő hercegségéről.
Néha meglátogatta az öreg faragó ember, ilyenkor menyecskék jöttek-mentek,
kedveskedtek a derék öregnek. Mikorra a herceg hazaért csak a hideg szoba
edzette újra.
Eljött a szorgoskodó
napok nagy ünnepe és az özvegy lánya eljegyzésre készült, fiatalon, nem sejtve
milyen feladatokat rakhat vállára a sohase ismert családi hercegség
feladatainak ellátása. A faragó ember egyetlen, szép, kicsike lánya is eljött
az eseményre, és hippre-hoppra kicsike ujjára húzta a szép gyűrűt, amint
meglátta. Lett is ebből riadalom, bonyadalom, annál is több, mi hihető. Rögtön
kilátszott, hogy valaki ellenzi a házasságot.
A herceget felkapta a szélvész és szüleinél tette le, innen írogatott a nagy szemű eprekről, ami az ottani
kertekben terem, és jobbnál jobb gyümölcs, pedig csak két királysággal volt
odébb. A hideg kis lakást az özvegy fia lakta be idővel, igencsak tüzről
pattant menyecskét kapva hiteles társul.
Az özvegy lánya pedig elindult világgá, hogy valaki megtanítaná arra mi a
család. Mit kell a házasságban is tenni, hogy a birodalom virágozzék. Sok –sok
évre ami szeme előtt rejtve lett, talán öreg nagymamája imájára megtalálta azt
a kacagó, orrát meg-meghúzó, szigorú - kedves embert, aki az ő kicsike hadseregére
büszke levén befogadta csapatába.
Hosszabb évek után felkiáltott a szegény
lány: ez az! Megértette mi az a furcsa valami, amit akkor érez az ember, ha az apukája
büszke rá, és tanítja, nyesegeti a kis csemetét. Ekkor meggyógyult. Hiába, az
élet ilyen. Aki herceganyjával nő, annak pediglen dupla idő az, ami fele
annak, aki hercegapjával, és édüs anyjával növöget, ahol a jó bor terem.
A mese vége, hogy a
piros orrú faragó ember pedig uradalmat hagyott kicsike lányára, aki azt kormányozva
kicsike hangján csiripol.
Az özvegy lánya az orrát meg-meghúzó, királyi zenésztől örökölt ősi könyvet
ölébe véve olvasta, és megpróbálta mennyországgá változtatni a sűrű erdők
mélyén rejtőzködő ifjú várát, akit egykor még öreg anyja dajkált. Minthogy a
nehezet sokan elhagyják, nem maradt számára más, mint tanulni, és olvasni, és
szolgálni. Szolgálni és szolgálni, szegényeket és gazdagokat, ahogy az ősi
könyv írja, míglen fel nem vetetik az égbe egy napon, ahol már nincs
hideg-hideg, és nem köhögnek folyton az emberek. Merthogy ennek a hidegnek oka
van! Ez nem véletlen.
Itt a vége, fuss el véle, dióhéjba ültek, s a
Küküllőn leereszkedtek.
Holnap legyen a te vendéged.