február 07, 2016

A kályha tetején izesre sült pogácsa



            Nagymama nagyon vékonyra sodorta a tésztát. Emlékeim barlangjában - mint  a falu házainak jellegzetesen sötétebb belsőjében - világít jelenléte, áldja meg az Isten muló porában . A vasárnap reggeli napfényben, tűzes-parázs vasalóval vasalta a fehér, erősen gyűrt inget.
            Amikor tésztát sodort, a kályha tetejére tette  a lisztes vékony tészta széleket, percek alatt felfutta magát, és egy finom, helyenként erősebben odasült pogácsaféle lett, amire mi gyerekek boldogan pályáztunk.
Rendkivül vékonyra tudni siríteni a laskát. Igen bosszankodott, mert a szomszédnéni váltig akkor jött be (béke poraira legyen) , de váltig, amikor tésztát sodort. Mama nem szerette, az az igazság. Egyenes ember volt és nem hizelgő a nagymamám. A cigányasszonyal is olyan tisztesen beszélt, még a tornácos ajtóban, hogy leesett az állam, valamikor rég.
Szóval boszorkának tartották az akkori babonától is átjárt helyen, s még békát is láttak. Ezeket nem szerettem hallani, mert nem hittem, mégis tény, hogy nem szerette áldott nagyanyám és nem rejtette véka alá. A seprűt az ajtó mögött felállítva tette, ez ellenszer. Mi tagadás életemnek egy szakaszában én is annyira hittem e szent erejében a seprűnek, hogy így állítottam. A szeretet megvédett.
A tehnika tehette e babonát!! Már, hogy egy fényképen kétszer is rajta volt, és ezt az egyszerű emberek nem tudták mire vélni. Talán elhunytakor megtért az asszony.

          Ide később pásztember jött kedves, tisztességes családjával lakni, kedves, erős, gyakorlatias és sorsát nehezen, de tisztesen élő emberek. Jók. Ők lettek Ignác életének pártfogói, segítői, ahogy tehették. Még a szépen mosolygó Marika is innen ment férjhez.