Nagymama nagyon vékonyra
sodorta a tésztát. Emlékeim barlangjában - mint
a falu házainak jellegzetesen sötétebb belsőjében - világít jelenléte, áldja meg az
Isten muló porában . A vasárnap reggeli napfényben, tűzes-parázs vasalóval vasalta a
fehér, erősen gyűrt inget.
Amikor tésztát sodort, a kályha
tetejére tette a lisztes vékony tészta széleket,
percek alatt felfutta magát, és egy finom, helyenként erősebben odasült pogácsaféle lett, amire mi gyerekek boldogan pályáztunk.
Rendkivül vékonyra tudni siríteni a laskát. Igen
bosszankodott, mert a szomszédnéni váltig akkor jött be (béke poraira legyen) ,
de váltig, amikor tésztát sodort. Mama nem szerette, az az igazság. Egyenes
ember volt és nem hizelgő a nagymamám. A cigányasszonyal is olyan tisztesen
beszélt, még a tornácos ajtóban, hogy leesett az állam, valamikor rég.
Szóval
boszorkának tartották az akkori babonától is átjárt helyen, s még békát is
láttak. Ezeket nem szerettem hallani, mert nem hittem, mégis tény, hogy nem
szerette áldott nagyanyám és nem rejtette véka alá. A seprűt az ajtó mögött
felállítva tette, ez ellenszer. Mi tagadás életemnek egy szakaszában én is
annyira hittem e szent erejében a seprűnek, hogy így állítottam. A szeretet
megvédett.
A tehnika tehette e babonát!! Már, hogy egy fényképen kétszer is rajta volt, és ezt az egyszerű emberek nem tudták mire vélni. Talán
elhunytakor megtért az asszony.
Ide később pásztember jött kedves, tisztességes családjával lakni, kedves, erős, gyakorlatias és sorsát nehezen, de tisztesen élő emberek. Jók. Ők lettek Ignác életének pártfogói, segítői, ahogy tehették. Még a szépen mosolygó Marika is innen ment férjhez.