A piacon telis-tele a hideg évszak virágaival, és guszta kerek, zöld savanyú káposztának való labdák zsákokban. Alig elsietek a változó látvány előtt. Bordó csokros, fehér alacsony, sárga dús, cserepes virágok, készülve a Mindenszentek, és világitásra.
Otthonról is szeretnék elhozni dolgokat, anélkül, hogy érzelmi kárát látná az emlékezet.
Szeretett és igen tisztelt nagymama hatalmas szalmakalapja őrzi hites emlékezetét, mint a kiterjesztett, erős szárnyu sasmadár, olyan döbbenetes, félelmetes, megigéződve állok szerető nagysága előtt.
Elgondolkoztam. Annyira sporoltak a tiszta, vederben álló vizzel, pedig csapról hozták. Volt mamának egy csont fésűje, és két-három hosszu csattja, amivel kontyba csatolta szépen befont, vékony haját.
Nevetett. Nem sokat beszél.
Fülemben felhangzik hangja, ahogy a héját riogatta, a kiscsirkék felől. Kilépett az udvarra és mondta, hogy: haj-haj.
Neki soha nem fújt a gyár, ahogy mondani szokás, de sokszor keltek hajnali négykor, és indultak a mezőre.
Igen értékes ajándékot kaptam valamikor, pár éve, pontosan a régi ház ajtóbejáratának védőszentjeit. Kopottak, papir zacskóban, tisztességesen.