Utolsó "otthon"-jártamkor kipihentem magam. Semmi nem olyan, és ebből látni, hogy az a szegény, kevés termés mennyire tisztességesen vol elvente Ignácka életében, tisztán tartva, szépítve, ízlésesen rendezve.Jó. Össze raktam néhány emlékezeti, és használati tárgyat, hogy elhozom.
Zsíros bidon a jobbik, szék, nagy ráma és poszter kép. Egyiket illetően - a képet - kételyeim voltak. Néha azt hiszem, hogy ott kell hagyni, elporlani, így is nagyobb haszon azon a földön, a hely is szent. :-)
Pár napra mondja édesanya, hogy álmában Ignácot látta (+!), és azt mondta, hogy: ő elmegy.
Hogy ezek az asszonyok mennyit tudnak álmodni. Ez szép dolog. De mondom magamban: hát elment már.
Általában ráéreztem édesanya álmaira, és próbáltam segíteni. Most azonban meghalad a léc.
Haza jár, sepreget, takarít, kivág ezt-azt. Hát mondom a tizenöt -négy éves lány hazatér, ahogy egykor eljött segíteni, szolgálni a rokonnak.
Meg is bocsátom, mert jóvátette a hibát Ignác +! utolsó napjaiban.
Fura. Erősen fura, hogy ahogy rájöttem, édesanya megálmodta, hogy a képet útra indítottam. Modern rámák néven van egy bejegyzés itt erről.Felhívom telefonon édesanyát, és elmondom neki, hogy összepakoltam pár dolgot, el kellene hozzam.
Tudom, mondja. Volt otthon, kisepert, és visszatett mindent a helyére.
Ahogy északnak a dél, ahogy keletnek a Nyugat, annyira ellentétesek adományaink. Kivéve a kölcsönösen alkotó szép érzéket.
A valamikori kis szobám teljesen átalakulva, bátya néhány bútort átköltöztetett oda.Anya gyomra érzékeny. Minden ötödik falatot megtart.
Az a józanság, ami Szaxi, Nagy József - " lelkivezetőt " - jellemezte, rendkivül hiányzik.
... á! tudom, mit írt indián kéz a falra!