emlék

Csak ami igaz, igazságos, illő és üdvös, csak arról beszéljetek.

           Nagypapák, nagymamák a velem egykorúak, nagyon édes rájuk nézni, elmosolyodni, hogy hát megérted ezt is? Különösen, hogyha rokonszenves is volt, még inkább, hogyha gyerekeik ismeretségi körömben is kedveltek, előrehaladásban támogatottak. Milyen jó is ez (nektek) ! Hallani is öröm a pár pillanat találkozás szó váltásában.

            A kisgyerek rejtély, fejlődése, mondat alkotásai más tükörben mutatja a világ relytéjeit. Nem a sablon, a fürkészhető világ.

            Gyerekkorom látása jutott eszembe, ameddig vannak Miértek? A gyerekek másképp szemlélik a növekedve megismerésre váró létet. Magam gyerekkorára szeretnék rámosolyogni, hogyha nincs unoka, és lehetőségem most a kicsikre vigyázni.

            Világos nappal, szép idő, zöld dús fűben ülök a napon. Csend van, hallgatok. Nagyon szép minden, virágra nem emlékszek, csak szép, zöld fűre.

Nénje közeledik és egy szürke köd veszi körbe, ahogy az emlékkép él, azon az egyébként csodálatos napon. Még pici lehettem, aki tejjel táplálkozik jobban, mint szilárd étellel.

            Ma, felnőttként ez a hely összezsugorodott, annyira kicsi, de lombos fák alja lehet ez. Talán épp ide akart nagybáttya egy padot, és asztalt tenni, hogy ide leülhetni lehessen beszélgetni. Álmai voltak, és dolgozni akart.

            Hogyan is vannak az összefüggések életünkben, hogyha nincsenek véletlenek?

            Vannak emberek, akik közel kerülnek, ahogy egy anya, egy apa, egy testvér. Mintha második esély.

Egyszer megérted fiam...

Egyszer, ha már elérhetetlen
távolságban leszek tőled fiam
és vánszorgó lábnyomom is elfújja a szél,
nem hagyva magad körül porszemnyi
emléket sem, mi rólam mesél,

jusson eszedbe gyermekkorod
mosolygó napjai.
Láss magad előtt egy képet,
ahol ketten állunk, te meg én...
Talán hároméves lehettél,
mikor határozott szavakkal mondtad
- szeretlek-
S abban a pillanatban
valami leírhatatlanul jó érzés melengette
lelkemet
Hittem, hogy az életnek,
ennél boldogabb percei nincsenek,
nem lehetnek,
mert, aki így szeret, az soha
nem fájdíthat szíveket.

Emlékszel arra, mikor sírós szemeiddel

esdőn néztél rám
s én féltő mozdulattal hajoltam hozzád,
hogy karomba vegyelek,
mert, ha ölelhettelek,
felszáradtak arcunkról a könnyek
s napfénnyé változtak
az ereszekre lecsorgó, hulló esőcseppek.
Emlékszel, elengedtelek,
mikor szabadságra vágytál.
Repülhettél, mint a szárnyait kitáró sas,
mely, akkor is átszeli a tengert,
ha tajtékzó hullám sodorja...
De az a sas, az a sas, fiam,
a végtelenbe szállva is tudja,
honnan indult el, és hol van
régi otthona.

Kun Magdolna