Egyszervolt iciri-piciri kis faluban,
volt egy szép nap. Jó volt kicsit takarítgatni, sertepeltélni, jó volt
segíteni, és együtt vacsorázni.
Iciri-piciri falu nagy eseményre
készült, de minden ment a maga rendjében, és a dolog után evés jött.
Majd másnap jött, és a harangszó
után esment evés jött. A szolgáló lányok asztalt terítettek, és a csirkecomb
melegedett az ebédhez.
Hazajött, az iciri piciri falu
kis kapuján bejött a házba a gazda, pedig kifele kelletett volna mennie. Zsörtölődött
is az asszonynép egy szép gyöngye, hogy ... át kell menni, no.
Az
ebéd csöndes, tisztességesen lejárt, a szolgálók csendben tették amit köll,
szóval ettek. A kőedény tiszta vizű, igaz vizű.
Igaz beszédű. Sértett, mert hogy
van az, hogy Kána az gazdag egy vidék.
Aztán
a gazda fogta a mundért, és elindult, hogy megszaporodjon a jó bor, a
tisztesség tevés, a várt köszöntés bora, hogy a vidámság teljes legyen, ahova menni köll. Ettől aztán nagyon jó kedv kerekedett, csak nem tudom, mert nem voltam ott.
Eddig a mese, szép álmokat
gyerekek.
Valahol a csillagokba egy szép
történet úgy van írva, mintha a primicia ooolyan lenne, mint egy mennyegző. A
kánai mennyegző, és ezt is köszönteni kellett. Nem tudom igaz volt-e, nem –e.
