Magamra
maradásomban, ami öt kerek esztendő volt, mint beoltott ág, vagyis nem teljes
magányban, megtapasztaltam azt, hogyha nincs mellettem valaki, aki a múlt
emlékeinek hordozója, elfelejtem ezeket. Ezért az emlékeimben megjelenő szép
tartalmakat leírogatom, mert édesanya jelenléte eszembe idézi.
Néni
koromra megértettem, hogy mit jelent egy kert gondozása, a természetben lenni,
tanulni a földi és égi rendet. Legfőként nagyszüleim kisebb gazdagságára
gondolok, amelyről tudom, hogy van egy kisebb erdő, egy pityókatermesztésre
alkalmas föld, de milyen gazdag, aki zamatos, ízes hangzású nevét is tudja, e földrészeknek.
Aki ismeri az ösvényt a fák alatt, hogy eső idején meddig is kell szaladni,
hogy oltalmat adjon a fa koronája, amint az egyszer velem is megtörtént tökmag
koromban falun élő rokonaim, testvérem és anya társaságában.
Mamáéknak valaha volt disznajuk
is, és nem mertem a falusi deszkafedeles vécére hátramenni Pöttömjankó koromban
miatta, volt valamikor rég borjú is, a szélesre tárt kapuban hazavárták a csordából.
Alkonyatkor a kert résein át néztem a meleg, verőfényes napsütés, poros
alkonyatán a hazatérő csordát, ahova bivalyféle is bekerült. Ilyenkor húzódtunk
be a kapuból, a csorda legvégén pedig egy-két kecske jött vidáman csengettyűzve,
és 1-2 pásztorember. Voltak még tyúkok is, és Ignác volt, aki annyira szelíden
indult el a nagykanállal eszünk ma – napján a tyúk felé, hogy az megszelídült,
megállt és engedte megfogni magát, mielőtt a fazékba került volna. Egy-két kosár alá való kiscsibe is felnőtt az
udvar meg az esti csiripelős, letakart borító alatti létben, a kályha
közelében, és sokkal később a gyönyörű farkaskutya, Rexi is kiszolgált már.
Ez a föld, ahol élet fakadt
számomra a megszépült jelenben, a
ködös, párás időben a sáros, havazást váró, az enyhén fehér ágak fagyos, hópihe
melegében is, amint utolsó helyi lakója is elhagyta földi porhüvelyét. A nagyszüleim
földje emlékeim gazdagságának hordozója, ám, hogy erre az útra léphessek, hogy
láthassam a szeretet szemüvegén át, még csíkvidéket, meg szombatfalvát is megjártam
előtte.
( “ Isten itt állt a hátam mögött s én
megkerültem érte a világot” - ahogy József A. mondta)
Itthon,
városon a tegnap este mosogatás közben a törékeny tányérok, a helyes, kerek fazekocskák
garmada felett egy szivárványszínű gömb kiindult a maga útjára a konyhában,
miközben hazagondoltam. Nem tudom,
hogy született meg, csak elbájolt jelenléte. Szálldogált a konyha légterében az
erős, kis gömb. Minden egyebet letettem és teljes figyelmet
szenteltem a hosszú percekig tartó csodának, ami úgy ingyenesen megjelent.
Pillanatra sorsára hagyva, rohantam a fotógépért. Betájoltam, amire a gömb megállt
a legszebb helyen, a Valentin napi ajándékon, a cserepes, zöld, dús lapikon, és eltűnt, útját bevégezte.
Végre mosolygok.
Van kis bánata a szívemnek. Nem láthatom az ablakból az esti
világításban a a Szent Miklós templom Máriára emlékeztető kecses alakját, a Barátok
temploma tornyait középen a kisebbel, ami egy erősítő jel a kultúra, a vallás,
a barátok és igényesebb élet felé, és folytatása a falusi hagyományok világának
számomra. Kereshetem a parányi ablakon át, a sötét égbolton a Göncölszekér
fényesen kiemelkedő vonalai között. Kipótolom a hiányt azzal is, hogy mesélek magamnak
hazafele gyalogolva a bevásárlószatyorral, az ég tágas boltozatát nézve Hold-cipó
néniről, aki betakarja Kiflit az égbolton.
Kiflicske nemsokára előbújik, és tévézni megy a halvány felhők mögé, majd
ismét megjelenik, ahogy a gyerekek szoktak. Boldogasszony is eszembe jut a Hold
állásáról, de erre már haza is érek. Jó is lehet kisautóval hazasuhanni a
szatyrokkal, nem mondom.
Keresem a
Jelenlétet, akiről Giussani atya ír A reményben. Fáradozások árán éjfélre
megtalálok egy dvd-t nagyszüleim iratai címmel. Milyen
szép a képen nagytata. Egy-egy régibb fénykép rokonaimról is van. A kegyelem
megelőz – mondom. Emberek. Bájos lány volt nagynénje, egyszerű, tiszta.
Eltelt az idő. Eltelt a szorgos kezelések, szürke alkonyatok kucorgása a padon,
mert tatának betegsége volt.
Olvastam hogy ha tükröt tartanak
az elhunyt orrához, és pára jelenik meg, akkor mégis él. Mert este lefeküdt
aludni és reggel már nem ébredt. Nem igazán hallják a csendes felnőttek
gyermeki harcom Érte, hát megnézem mi igaz. Kedves nagytatám szép utolsó földi
útján várakozik, s tisztelettel rátekintek. Egy hirtelen fájdalom szúrt a
szívembe, ahogy egy vércsepp megjelent. Szent György napján távozott, és Szent
György napján született később nagynénje lánygyereke is, Tünde is. Érdekes.
Hadd ne mondjam, hogy innen jött a kegyelem is sok évvel később.
Azóta is a sötétbarna
padlóm az egyszobás lakásban, a vidéki életnek sokszor egy szobában zajló
körforgására emlékeztet. No, ez nem tetszett édesanyának. A szép, festett barna
mennyezetgerendára, ahogy a kék tornácos házikóban volt. Emlékeztessen a
lenvászon tiszta, hideg, szalmatöméses vánkosra, és az esti petróleumlámpás
csend, tűzpattogós, békés, meghitt családi körére, de legfőképpen a
tiszteletre, helyes Istenfélelemre.
Addig pedig
előre kell nézni. Hova? Virágot
ültetni az ablakba, esetleg kicsi zöld uborkákat meg apró paradicsomot, s petuniát.
A falat befúnni penészirtóval. A mosógép aljára gumis szőnyeget tenni, hanem
félórákat olvasgathatok szakaszokat, ameddig mos, mert billeg. Hanem idő se
lehetne a kultúrára – gondolom mosollyal.